Csak ültem ott és néztem meredten, ahogyan az elégedettségtől megrészegülve, fura félmosollyal az arcán számolja a pénzt, amit az általa tisztességesnek vélt és munkának nevezett tevékenységével keresett.  Aznap már negyedszer zajlott le ez a pillanat és én még mindig nem értettem az egészet. Máig nem tudom, hogy mit is érzek pontosan. Talán szánalmat ? Urambocsá szégyent? És ha ezek kavarognak bennem, akkor nem értem, hogy benne miért nem ? Vajon miért nem az érzi a szégyen mardosó nyelvcsapásait a testén , akinek azt éreznie kellene? Tényleg igaz az , hogy az állandósult szégyenkezés  eltorzítja a személyiséget is ?  

szegyen

Ahhoz , hogy megérthessük egy ember viselkedését, elsősorban ismernünk kell az életében végbemenő történéseket, traumákat, azokat az eseményeket, amik hatására felébredt benne a rosszindulat, helytelenül vett fel rossz viselkedési formákat, védekező mechanizmusokat, egyszóval ha keresünk, találhatunk néhány mentséget arra, ha valaki az élete során elfelejt gerincet növeszteni és csúszómászó pióca módjára élősködik más gerinces emberek hátán. De kérdem én, vigasztal az engem, ha valaki a saját lelki nyomorúsága miatt próbál nyomorulttá tenni engem is ?

A kezdetek 

Ideje korán elhagyta a szülői házat , azt gondolván, hogy ő bizony most megváltoztatja a világot, de legalábbis a saját életét biztosan. Volt állása, albérlete, talán még barátai is, vagy vélhetően néhány jóindulatú ember, akiket akkoriban még valóban érdekelt a sorsa. Otthon mindannyian azt gondolták, hogy minden rendben van körülötte, s megtalálta a számára kijelölt utat, amin talán sikeresen el is indult. Nem sokszor járt haza, de ha jött , mindig ajándékokkal, kedvességgel halmozta el a családot. Szerették, szerettem és úgy éreztem ő is hasonlóan van irányomba. Sosem aludt otthon, mondván mennie kell vissza dolgozni, kell a pénz. Nem is tűnt fel senkinek semmilyen különös dolog körülötte, egészen addig, még egyre jobb, márkásabb ruhákban nem kezdett el járni, majd rövid időn belül rohamos gyarapodásnak nem indult a bankszámlája.

Mit volt mit tenni, kénytelen kelletlen  bevallotta némi nógatás után, hogy ő bizony már nem pincérnő a kisvárosi kocsmában ( ki gondolta volna) , sokkal inkább táncos egy bárban - tehát nem hazudott nagyot, vendéglátós , csak nem úgy , ahogy azt eredetileg a szülők elképzelték. Ekkortájt járt a 20-as évei közepén és már elég régóta nem szorult a segítségükre, így ők kénytelen kelletlen belenyugodtak a helyzetbe, hisz kitagadni nem akarják, lebeszélni meg nem tudják. 

Egyik nap beüthetett valami krach a "munkahelyen" , mert száguldottunk érte a nagyvárosba, hogy hazaköltöztessük. Mindenki abban reménykedett , hogy "jó útra" tér (idézőjelbe téve, mert nem vagyunk feljebbvalók, hogy bárkin is ítélkezzünk) de hamar be kellett látni, hogy ez a fajta elképzelés csak a mi fejünkben létezik.

Néhány hét után  újra összepakolt és ezúttal az ország egy még távolabbi pontjára költözött. Ritkább látvány volt a szülői házban, mint az a bizonyos fehér holló , de elmondásai szerint minden rendben ment vele és körülötte , így senki sem aggódott. Frissen megszerzett jogosítványát és új autóját, külföldi munkahelyén való mosogatásával indokolta, vérvörös szemeit, pedig a fáradtságra fogta. 

Az első pofon

Húszas éveim elejére már én is kinőttem a kisvárost és az a hatalmas ötletem támadt, hogy én bizony elköltözöm oda arra a távoli pontra, ahol ő lakik és talán a segítsége által én is elindulhatok majd a számomra kijelölt úton.

Világmegváltó tervekkel, vágyakkal - Y generációs baromságok tömkelegével- kötöttem a hátamra az útilaput. Hamarosan azonban olyan problémákkal kellett szembesülnöm, hogy már annak is örülhettem, ha volt hol álmodnom egyáltalán. 

Úgy költöztetett oda, hogy az előző tulajdonosokkal éltem együtt még egy hétig, majd miután segítettem nekik a lakás összes fellelhető és mozdítható részét levinni az emeletről, világossá vált, hogy a parkettán vagy maximum a táskákba becsomagolt ruháim tetején alhatok , a három macska társaságában, akiknek nem feledkezett meg az igényeiről, az enyémekkel ellentétben. Csak a  számomra ismeretlen embereknek jutott eszébe, hogy mi lesz velem ha ők elmennek, neki ugyanez át sem futott az agyán...

Teljesen egyedül maradtam az üres lakásban, három macskával , úgy , hogy sem televízióm sem internetem , sem ismerőseim, sem családom nem volt ott és halvány fogalmam sem róla, hogy egyáltalán melyik irányba induljak, ha kiteszem a lábam a lakásból.

 Nem érdekelte a nyomorom, oldjam meg, hangzott el sokadszorra  a szájából  a mondat, a szokásos fellengzős stílusában, amit akkoriban már előszeretett alkalmazott, ha hozzám - velem beszélt. De én egyedül képtelen voltam megoldani és ezt ő is tudta jól.

Úgy éreztem magam , mint egy kisdiák, aki megbukott a vizsgán és szégyelltem magam nagyon, amiért annyira nyomorult voltam, hogy nem tudtam megállni a saját lábamon. Végül visszabújtam  anyukám szoknyája mögé és egy időre ki sem jöttem onnan. 

Csak a buta ember követi el ugyanazt a hibát kétszer 

Aztán nekifutottunk a dolognak másodszorra is, immár némi munkatapasztalattal a hátam mögött, egy kevésnyi érettséggel és egy lakótárssal, aki egy ideig velem lesz majd. 

A társas együttélésből szerelem lett, a tapasztalatból munka, de a nagy tervekből még mindig semmi. Úgy hozta az élet furcsa fintora, hogy "édes hármas" együttélésre kényszerültünk, minek hatására megismerhettem az általam addig példaképnek és jó szándékúnak hitt segítőmnek a valódi arcát. 

Kiderült, hogy a külföldi munka hazugság, ismét vendéglátásban dolgozik ugyan, de már megint nem úgy, ahogy mi azt otthon gondoltuk. A legelső alkalommal , mikor előttem fogadott férfit a lakásban és ment el vele szobára, olyan mérhetetlenül szégyelltem magam, hogy végigsírtam azt az egy órát, természetesen zenével a fülemben, hogy ne halljak semmit. 

Rajta ennek az érzésnek a legcsekélyebb szikrája sem látszott, elégedetten számolta a pénzt, amit aznap keresett, majd rágyújtott egy jointra és mindent ment tovább úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, ami az elmúlt egy órában lezajlott. Úgy éreztem, hogy becsapott, hogy az amit én eddig feltételeztem róla és mind igaznak hittem, csak színtiszta színjáték volt. 

Úgy éltünk hónapokig , hogy a szobánkban csendben ücsörögve vártuk, még ő végez a munkájával a másik szobában, s alkalomadtán a munkából hazaérve csak a lépcsőházig jutottunk, mert rossz időpontban méltóztattunk hazaesni.  

Mindeközben a viselkedése óriásit változott velem szemben. A kedves hangnem már csak akkor jött ki a torkán, ha szüksége volt valamilyen segítségre tőlem, egyébként pedig sosem felejtett el belém rúgni ott ahol tudott. Próbált felvágni előttem , hogy neki mennyi pénze van , hogy ő mennyit dolgozik, miközben én csak henyélek, hogy mekkora semmirekellő vagyok és , hogy én semmit nem csinálok csak nyavalygok, miközben beképzelt is vagyok csak azt nem tudja mire. Kaptam ezeket úgy, hogy a szájából füves cigi lógott és  kuncsaftot várt éppen. 

Annyiszor szégyenített meg , még végül úgy döntöttem, inkább ismét hazaköltözöm, de én ezt nem tűröm el tovább, még akkor sem, ha valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindenki számára ez az életforma vált természetessé, csak valahogy én vagyok képtelen ezzel azonosulni. Megfogadtam, hogy nem beszélek vele többé, mondván kétszer már padlóra küldött harmadszorra nem fog. 

szegyen

Csak én követem el ugyanazt a hibát háromszor is

Két évig sikerült különélni tőle, de úgy, hogy napi szinten jött , hívott és úgy viselkedett, mintha mindig is jóban lettünk volna. Még nem egy szép nap gondolt egyet és kitalálta, hogy költözzünk össze ismét , de ezúttal már a saját házába és teljesen másképp , ahogy eddig. Fogadkozott, hogy elege van a férfiakból, hogy szeretné abbahagyni ezt az egész khm munkát, új életet fog kezdeni és persze nekem meg  a páromnak is jó lesz, hisz végre nem kell albérletet fizetnünk.

Így is lett, harmadszorra is összeköltöztünk . 

Nem kellett hozzá három hónapnál több, mire rendbe raktuk a házát és mindent elvégeztünk körülötte,  elkezdtek visszaszivárogni a vendégek (először csak ritkán , később ugyanúgy napi szinten) és engem ismét megpróbált a talpa alá nyomkodni.

Innentől kezdve, ha vendég volt, úgy kellett tennünk, mintha nem is lennénk otthon. Számtalanszor kapcsolt zenét mellettem, no, de nem azért, hogy én ne halljam őket, hanem azért, hogy a vendéget ne zavarja, hogy más is van a lakásban rajta kívül.  Akkor mentem Wc-re vagy fürödni, ha távozott a kedves delikvens. Egyre durvább lett, mikor lettek ottalvósak is, egész hétvégések , ne adj isten ketten jöttek egyszerre. Akadtak köztük szép számmal házas emberek , akiknek a kedves felesége mit sem sejtve otthon várta a még kedvesebb urát. Kiábrándító volt még magammal szemben is, hogy én ezt képes vagyok elfogadni és napi szinten elviselni, holott messzemenőkig más értékrenddel rendelkezem és a lehető legtávolabb áll tőlem ez a világ. 

Folyamatosan beszólogatott , ha hozzám beszélt azonnal felvette  kedvenc fellengzős stílusát, amit azonban csak velem szemben alkalmazott. Mindeközben inni kezdett , a napi tevékenysége kimerült a vedelésben és a vendégvárásban, na meg persze az én lejáratásomban. Egyre ellenségesebbé vált, egyre undorítóbban beszélt velem . Majd egyik nap , mikor a sok sörtől elég erősnek érezte magát, ismét belém kötött. Olyanokat ordított a képembe, amik még mindig visszhangoznak a fejemben. 

Beképzelt, seggfej, semmirekellő és egyébként is köszönd meg, hogy eddig nem vágtam ki a cuccaid az utcára ! Ha nem lennél a húgom, már rég befejeztem volna veled! És hasonlók... 

- Nos igen, szóval ő a nővérem. 

Emiatt hittem el neki, hogy segíteni akar nekem és ezért adtam neki ennyi új esélyt. Sosem néztem le a "munkájáért", elfogadtam, hogy ezt az utat választotta. Bár rettenetes érzés volt látni, ahogy a szemem előtt hullott szét az az idilli kép, amelyet éveket át gondosan alkotott magáról.  Ahogy szokták mondani, az ember a családját nem válogathatja meg, de azt hiszem én túl sokáig hagytam, hogy mérgezze az életemet. Időközben a kérdéseimre is megtaláltam a választ: már tudom , hogy haragot érzek és szégyent, csak azt furcsállom , hogy mindezt saját magam iránt és nem iránta. Már tudom, hogy a 20 évnyi "vendéglátás" miatt, ő már képtelen ilyen érzésekre, számára ez az élet vált természetessé. És azt is a saját káromon tapasztaltam meg , hogy ha olyan emberrel találkozol, akinek csak akkor vagy jó, ha a saját szintjén tarthat , még  akkor is messzire kell menekülni  tőle, ha családtag. 

Csak ültem ott és néztem meredten, ahogyan az elégedettségtől megrészegülve, fura félmosollyal az arcán számolja a pénzt, amit az általa tisztességesnek vélt és munkának nevezett tevékenységével keresett.  

Majd fogtam magam és kisétáltam az életéből, ezúttal talán végleg....