Outsider

blogavatar

Hétköznapi_Nő - Hétköznapjai kicsit más szemmel. Ki mondta , hogy kívülállónak lenni könnyű ?

Oszd meg a Facebookon!

Utolsó kommentek

Top 30 filmes autó - Te Hányat ismersz fel közülük?

Ha filmek akkor emlékek, s ha már Origo sprint, autó hívószóval, akkor következzék egy kis filmes  -autós emlékezés, életem legelső saját kézzel készített kvízével. Jó töltögetést és sok -sok zöldellő feliratot kívánok!

autosprint

 

Tovább

rémálom Négykeréken

Ha az ember  lánya arra adja a fejét, hogy jobb élet reményében Győr- Moson - Sopron megyébe költözik, hamar rá kell majd jönnie, hogy csak úgy lesz kolbászból a kerítés, ha a határ túloldalán vállal állást. Az albérletárak ugyanis alsóhangon 85 + rezsinél indulnak a hűség városában, ami lássuk be, kétkezi munkáért kapott tisztességesnek nevezett fizetésből is aligha kifizethető ( még akkor is, ha egyesek szerint az átlag kereset 300 ezer Ft. körül mozog). Na szóval, ha már feldolgoztuk a felismerést, akkor tovább gondolhatjuk mi kell ahhoz, hogy megvethessük a lábunkat a mára már igencsak telített Burgenlandban. Sok minden kell tudjuk, de az első és legfontosabb talán, hogy legyen autó a munkába járáshoz. A mi kálváriánk erről a pontról indult, s ha nem velünk esett volna meg, én magam sem hinném el, hogy vannak ilyen szerencsétlenek, mint amilyenek mi voltunk.  

autosprint

Az első Oh my God!

Történetünk tehát 2 évvel ezelőtt kezdődött, amikor is hosszas huzavona és többszöri magyarországi nekifutás után, végre sikerült állást találni a sógoroknál. Kivettünk egy albérletet ott, ahol csak a város hűséges és elhittük , hogy most aztán minden sínre kerül. Igen ám, de mint mondottam volt, ahhoz ,hogy kijárhassunk dolgozni, szükség lesz egy járműre is - és itt nem feltétlen állja meg a helyét a bicikli. Szokás ugyanis errefelé, hogy brigádok járnak együtt ,minden héten az éppen soros (nem György! khm.)  autójával és így csökkentik a benzin költségét. Mit volt mit tennünk, fejest ugrottunk a használt gépjárművek hirdetéseinek tengerébe.   Mivel az anyagi keretünk igencsak szűkös volt (köszönhetően a két havi kauciónak, amit előző hónapban csengettünk ki) , így nem igazán válogathattunk a kínálatban. Sikerült szereznünk egy Opel Kombit reális áron, mely úgy tűnt, valóban teszi majd a dolgát, ahogyan azt az eladó is mondta. Létrejött az adásvétel és megtörtént az átírás is, gondoltuk, a célegyenesben vagyunk. 

300 km-re élünk a szüleimtől , így anyagi helyzettől függően, egy - két havonta tudunk hazajárni. Egy szép reggelen neki is veselkedtünk az útnak az új szerzeményünkkel, mikor is úgy kb. 50 km megtétele után, furcsa hangot hallatott és az autópályáról legurulván, végleg felmondta a szolgálatot. Ott vesztegeltünk  a dugig pakolt autóval, egy kukoricaföld mellett. Már távol a lakhelyünktől, de még igencsak messze a szülői háztól és fogalmunk sem volt róla, hogy mit tehetnénk. Hívtuk a kedves eladót, aki természetesen, ahogy az elvárható volt, nagy ívben ... a fejünkre. Szerencsénkre a szombati napnak köszönhetően egyetlen autószerelő sem volt elérhető , de még az autómentős ismerősünk is csak másnap tudott volna kimenteni minket. 

Órákig rostokoltunk ott, mire éjfélre értünk jöttek egy másik autóval, amibe átpakoltunk és én elindulhattam az Alföldre, még szívem csücske átszállt az autómentőbe és a lerobbant kombival együtt visszaszálították a kiindulási pontra (borsos áron). 

Hétfőn a szerelőnél kiderült, hogy az egész motor úgy kuka , ahogy van és választhatunk a motorcsere vagy a motor nélküli kasztni között. Természetesen egy deka félretett pénzünk sem maradt már addigra és , hogy minden klappoljon az osztrák munka is dugába dőlt, köszönhetően a magyar főnöknek , aki folyton elfelejtett fizetni ( ezért vált szállóigévé errefelé is, hogy jajj, csak magyarnak ne dolgozz kinn). Nem tehettünk tehát mást, mint hogy eladtuk  alkatrésznek a kicsikét, az eredeti ár csekély hányadáért. 

A tényleg "Ver az Isten!" gondolatok végső tudatosulása

Autó nélkül maradtunk és egy darabig nem is várt más ránk, mint a bicikli és a tömegközlekedés. (Mondjuk a kedvünk is elment bármilyen ilyen jellegű akciótól.) Viszont haza továbbra is menni kellett valamivel, így igénybevettük az autóbérlés szolgáltatást, ahogy arra azelőtt is volt már precedens. Ismertük az üzemeltetőt, sosem volt vele problémánk , így nyugalommal ültünk be a járműbe, amit 6000 Ft-os napi áron adnak oda. -  Már amennyire nyugodt lehet az ember ilyen drága mulatság elkövetésénél. - 

Nagyjából félúton jártunk már a Győr - Moson ; Bács - Kisun megye távon , amikor is furcsa hangot hallottunk és én láttam is valamit elszállni az autóról. Elszakadt az ékszíj, elment a szervo és nem maradt töltés - azt hiszem ez történt, bár mielőtt bárki nyáladzva ütni kezdené a klaviatúrát, hogy mekkora barom vagyok, szeretném tudatni , hogy fogalmam sincs az autók mechanikájáról , de nem is erről szól a bejegyzés).

Na szóval, újfent megadta magát alattunk egy autó, amiért még napidíjat is fizettünk.

Kinyomtuk a lelkét is annak a szegény kocsinak, de muszáj volt hazaérni mielőtt besötétedett volna, hisz világítást sem tudtunk kapcsolni .... Otthon aztán nagy szerencsénkre édesapám ért kicsit a szereléshez , így a két férfiúnk egy fél napos munkával helyrehozta annyira a járművünket, hogy másnap gond nélkül érhessünk vele vissza a kölcsönzőbe. Kifizettünk 24 ezer forintot a hétvégéért és egy időre letettünk a bérlésről is.

Kétszer nem történhet meg ugyanaz ! - Dehogynem.

Egy évünk ment rá erre a szarakodásra, már elnézést, de jobb szót nem találtam. Ez idő alatt sikerült találni egy másik osztrák munkahelyet, ahol meg is becsülik az embert és nem felejtenek el fizetni. Az autó kérdés azonban újból felütötte a fejét, hisz itt is nagy szükség lett volna rá. Nem tudtunk mást tenni, minthogy kölcsön pénzből! beruháztunk az előző esetből okulván, egy drágább autóra, remélvén, hogy nem fog bedögleni egy hét alatt. Hát nem sokkal bírta tovább....

És vajon mit mondott a szerelő ? Ki nem találtam volna! Hát persze, hogy motorcsere.

Természetesen már itt is megtörtént az átírás, ami tudjuk jól, hogy szintén nem 2 - 3 ezer Ft, valamint az autó vételára is fél millióra rúgott. Így ezúttal amellett döntöttünk, hogy helyrehozatjuk a négykerekűt. 

autosprint

Itt fontos megemlíteni az ún. szavatosságot, melyet elvileg az eladó vállal a jogszabályok által előírt módon. Eszembe jutott ugyanis, hogy a javíttatás költségét másodszorra már nem nekünk kellene állni, hisz ismételten az eladó seggfejségének köszönhetjük, hogy nyakig ülünk a trutyiban. Azonban: 

"Az első kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mi lett rögzítve az adásvételi szerződésben.

A jogszabály egy év szavatosságot ír elő amennyiben az adásvételi szerződésben ez nincs másképpen rögzítve. Szavatosság körében a Vevő kérheti a kijavítást, másodsorban a megfelelő árleszállítást vagy el is állhat.

Ha a szavatosság kizárásra került  a szerződésben, akkor nincs esély semmilyen igény érvényesítésére.

Amennyiben nem került kizárásra, akkor bizonyítani szükséges az igényérvényesítéshez. Ennek körében a hibás teljesítésből eredő jogok gyakorlása érdekében a bizonyítási kötelezettség arra terjed ki konkrétan, hogy a hiba oka az adásvétel időpontjában az autóban megvolt.

Felvetendő kérdés lehet, pl. hogy hány éves az autó, mennyit futott, és mi a pontos hiba? Ez azért fontos, mert általánosságban elmondható, hogy az eladót a használt autóért a használtság mértékével arányosan csökkent mértékű szavatosság terheli. Ez tehát azt jelenti, hogy pl. egy 200 000 km-t futott autónál nem feltétlenül minősül hibás teljesítésnek, ha kopóalkatrészt a vételt követően a Vevőnek rövid időn belül ki kell cserélni, mert az éppen akkorra kopott el. "

Forrás: http://drvargazsanett.hu/jogi-tudnivalok-hasznalt-auto-vasarlashoz/

Sem időnk, sem felesleges pénzünk nem maradt ügyvédre, így szavatosság ide vagy oda, kénytelenek voltunk mi kijavíttatni a hibát, természetesen saját költségen. De ha mindez még nem lett volna elég, a motorcsere sem ment simán. Nem találtunk ugyanis ilyen típusú motort kiszerelve, csak autóstól, azt is Esztergomban. 

Így béreltünk egy trélert és megvásároltuk a nem kevés összegbe kerülő külföldi papíros autót, hogy kizsigerelhessük és általa a másik autó működőképessé váljon. De talán nem is mi lettünk volna, ha ezt a kört izzadtság nélkül ússzuk meg. 

Már hazafelé tartottunk a bérelt trélerrel, rajta az alkatrésznek szánt autóval, mikor  ismét beütött a krach és defekttel lerohadtunk a főút szélén, egy kamionos vállalkozás előtt. Az ember talán már meg sem lepődött azon, ami ezután történt. 

A tulajdonos ordítva szaladt ki hozzánk, miközben nyáladzva fröcsögte a szitkait a képünkbe, mondván mi a ...-t képzelünk mi magunkról, hogy előtte merészelünk megállni, azonnal takarodjunk onnan, mert ránk hívja a rendőröket. Miután mondtuk neki , hogy defektet kaptunk, csak még hangosabban üvöltött, hogy őt nem érdekli , akkor is takarodjunk el onnan vagy legalább guruljunk hátrébb és köszönjük meg, hogy eddig nem hívta a közeget. 

Órákig álltunk ott, közben ki - be jártak a kamionok, de senki nem kérdezte meg tőlünk , hogy segíthetne- e vagy csak jókedvünkben álldogálunk ott. A munkaidő lejárta után , a nagyfőnök gőgösen távozott slkmercijével, majd a biztonsági őr volt az első, aki az esti műszakra jövet  megkérdezte, mit csinálunk ott. Sajnálkozó tekintettel, szinte értetlenül állt a dolog előtt, hisz a szerelők mindvégig a telephelyen tartózkodtak és már rég ott se lennénk ha segítettek volna ... Nos, igen, a sokadik agyvérzésemet éltem már át akkoriban. Végül a tréler kölcsönzője méltóztatott kijönni segíteni nekünk, mire már 4 csavarkulcs tört el a beszorult csavaron. 

Summa summarum, a motorcsere sikerült, a másik autót eladtuk alkatrésznek és most van egy viszonylag használható gépjárművünk, majdnem egy millió! forintért. Mondanom sem kell, hogy azóta is kiráz a hideg, ha az autóvásárlásra gondolok. 

Tanulság? Fogalmam sincs. Tapasztalat, na, az van , szatyorral... 

Tovább

Félénk, szégyenlős! Szégyelli?

Mint valami velem született kórság, úgy kísérte végig egész eddigi életemet a szégyenlősség bélyege. Hallgathattam a : jajj, ez a kislány milyen szégyenlős, a nem mer szólni kettőt sem, mert túl félénk! sopánkodásokat. Vagy a későbbiek  során az:  olyan beképzelt , hogy nem akar hozzánk szólni! ostoba (utlólag már annak látom)  mondatokat. Szégyelltem magam, amiért képtelen vagyok olyan lenni és úgy viselkedni , mint a "normális " emberek. Kerülni kezdtem azokat a helyzeteket, amikben úgymond veszélyben érzem magam, mert egyszerűen nem akartam többé azt az égő érzést érezni az arcomon, ami minduntalan elöntött, ha a figyelem középpontjába kerültem, de persze hang nem jött ki a torkomon. A kezdeti, sokak által szégyenlősségnek nevezett viselkedési formám, az évek alatt szorongássá változott, s hamarosan már mások számára nüansznyi apróságokon is halálra izgultam magam.   

szegyen

Amióta az eszemet tudom, legalábbis a legkorábbi emlékeim szerint is visszahúzódó voltam , de nem emlékszem semmilyen traumára, megaláztatásra, semmi olyasmire, ami kiváltotta volna belőlem ezt a csigaházas effektust. Édesanyám is ilyen személyiségtípus, talán tőle örökölhettem, de bárhogy is, sok-sok éven át gyötört a gondolat, hogy én bizony defektes lehetek , mert cseppet sem hasonlítok másokra. Eme nemes gondolatomban pedig előszeretettel erősített meg a hangosabb emberek népes tábora. 

Már az óvodában is megkaptam - illetve édesanyám kapta- , hogy a kislány nagyon ügyes, okos is , jó néhány dologban előrébb jár a társainál, egyetlen baj van vele, hogy szívesebben van csendben, s csak néhány társával barátkozik. Azért emlékszem ennyire erre a momentumra, mert már akkor megütötte a fülem a "baj" szó és a fejemben is maradt örökre.

A helyzet tovább romlott az iskolában, hiszen egy rakás olyan kihívással kerültem szembe, amik elől legszívesebben a homokba dugtam volna a fejem. Jó tanuló voltam, de a stréberség sosem jött be, így voltak barátaim is, akiknek a körében igazán jól érezhettem magam. Közülük senki nem is értette, hogy miért piszkálnak a csendességem miatt, mikor velük sosem hallgatok. De ők ugyebár nem nagyon tudhatták, hogy engem csak az idegenek nagy társasága hoz zavarba, egy-egy emberrel, akár ismere, akár nem, nagyon szívesen beszélgetek. Ez bennem a csel . Sokáig nem beszéltem senkinek róla, hogy mik a "gondjaim" , inkább felvettem a jótékony álarcomat és úgy tettem , mintha engem nem lehetne megbántani, rólam minden lepereg. (anagyfrancokat)

Valami furcsa perverz módon folyton én kerültem a figyelem középpontjába, bármennyire is szerettem volna láthatatlan maradni.

A hasonló problémák nélkül létező társaim előszeretettel szurkáltak : a na mi van már megint nem tudsz megszólalni? kérdéseikkel . És nem , nem tudtam kinyögni semmit , csak sírni, azt is otthon, a négy fal között. Elhittem mindenkinek, hogy a defektem gyógyíthatatlan, sosem leszek olyan , mint ők és egész életemben szégyellnem kell magam majd emiatt. Ahogy teltek az évek szerencsére megismert az osztály és én is kiismertem őket, így többé már nem volt téma a csendességem és én sem burkolóztam örökké némaságba. 

Na ,de nem ment ez ilyen könnyen az iskolai feladatokkal. Már attól leizzadt a tenyerem , ha csak a felelésre gondoltam, így az írásbeli dolgozatokra igyekeztem mindig ötöst kapni, hisz úgyis az ment a vesztőhelyre, akinek rosszak voltak a jegyei. Ha ez a fondorlatos tervem valami ördögi összeesküvés miatt mégis meghiúsult, még akkor is azt mondtam a tanárnak , hogy nem tanultam, kérem az egyest, ha az egész anyagot betéve tudtam. Nem érdekelt a rossz jegy, még az is ezerszer jobb, mint 32 ember előtt ácsorogni és beszélni hosszú óráknak tűnő percekig. Ezt a tanárok is megszokták tőlem, így nem is nagyon erőltették a dolgot, így kicsit megnyugodhattam. Bár felajánlották , hogy ha szeretném van iskolapszichológus , akivel elbeszélgethetnék a dolgaimról- mondanom sem kell, hogy ez már végképp előhozta belőlem , a na basszus már klinikai eset vagyok gondolatfoszlányomat. 

Középiskolában aztán nem volt elég az emberlányának , hogy már megint harmincegynéhány új idegent kapott a nyakába , de még a fiúkkal való ismerkedés is tovább volt képes rontani, az amúgy sem rózsás helyzetemet. Itt is megtaláltam a helyemet , meglettek azok az emberek, akikkel jól érzem magam és a szokásos piszkálódós :miért vagy ilyen csendes, mi bajod van velünk, miért nem beszélsz ? után ők is megszokták, hogy én ilyen vagyok. De a srácokkal sem ment  könnyen, legalábbis a sokan megyünk randira és haveri társaságba járunk, okozott néhány izzad a tenyerem és vörösödik az arcom pillanatot. Nem segített rajtam az sem túl sokat, hogy a barátnőm pont az ellentétem volt, sokat beszélt és a legmesszebb állt tőle a félénkség fogalma. Nyilván profitált is belőle, hogy mellettem aztán tündökölhetett a nagy dumájával. Kivéve persze, mikor valaki vette a fáradtságot és inkább a hallgatag , de éles eszű és valójában igen szórakoztató, csak kicsit félénk lányt, azaz engem akart jobban megismerni. 

Bár nagyon izgultam egy-egy randi előtt, hamar oldódom ilyen páros helyzetekben, így sosem volt gondom a társkereséssel. Nem úgy a családokkal és barátokkal. A 14 idegennel egy asztalnál enni, nekem maga volt a rémálom, mégis órákon át tartott, s bár szerettem volna én is megszólalni, nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Természetesen itt is megkérdezték , hogy mi a baj, miért nem érzem jól magam és én , ahogy mindig , nagyon halkan csak annyit mondtam , hogy én ilyen vagyok - abban a pillanatban már éreztem is azt a mardosó szégyent legbelül, hisz ismét bebizonyítottam magamnak , hogy sosem leszek normális. 

szegyen

És ez így ment hosszú hosszú éveken keresztül (már nem a koromhoz képest, csak én éreztem annak) . Tovább romlott a helyzet, mikor ki kellett lépnem az ún. munkaerőpiacra , és kezdetét vette az interjúk és beilleszkedések sorozata. Mindig jól teljesítettem, bármennyire is izgultam előtte, így akkoriban már kezdett megremegni a tézisem, miszerint velem van a "baj". A munkahelyek ugyanúgy működtek , mint anno az iskolai osztály. A nagyhangúak hamar kikezdték a kis csendes újat, szimplán csak azért mert nem tudták mire vélni a viselkedését. Örök téma volt ( természetesen a hátam mögött) , hogy mennyire beképzelt vagyok , amiért nem beszélek velük, hogy tuti biztos valami bajom van, mert nem lehet ennyire keveset beszélni. 

Természetesen mindenhol megtaláltam a számomra szimpatikus embereket, akikkel nagyokat beszélgettem egy-egy ebédszünetben, a többiek viszont egyszerűen hidegen hagytak . Képtelen vagyok túlharsogni embereket, nem szeretek és nem is tudok beszélni a semmiről. Ki nem állhatom a pletykálkodást és rosszindulatot, így nem éreztem szükségét annak, hogy bármilyen nemű kommunikációt is folytassak velük. Nyilván számukra ez felhívás volt keringőre, hisz bármi rosszat el tudtak képzelni rólam , csak azt nem , hogy én szimplán ilyen vagyok.  Voltam én minden , csendes gyilkos (ez volt a kedvencem ), beképzelt, lenéző, buta ... szerintük. Képtelenek voltak elfogadni, hogy én egyszerűen ilyen vagyok, nincs rejtegetnivalóm, nincs semmiféle titok.

Pedig engem is zavart a nagy hangjuk, mégsem kérdeztem meg sosem, hogy miért nem tudnak csendben lenni. Én elfogadtam őket olyannak amilyenek, akkor nekik miért nem ment ? 

Azért mert a lakosság igen nagy része extrovertált , így ha egy introvertált ember kerül a közelükbe, akkor azonnal megbélyegzik. És erre huszonx év után kellett rájönnöm . "Az introvertált-extrovertált felosztás Carl Gustav Jung pszichológus nevéhez fűződik. A most ismert statisztikák szerint az emberek 20 százaléka, de az is lehet, hogy egyharmada introvertált, ennek ellenére

ez az egyik leggyakrabban félreértett személyiségjegy."

(vs.hu)  

A két személyiségtípus között nincs éles határvonal, nincs tisztán extrovertált vagy introvertált személyiség, mindenkiben van az egyik és a másik típusra jellemző vonásokból is.

Introvertált: 

Nehezen barátkozó, befelé forduló típusú, külső világtól elforduló.

Extrovertált: 

Könnyen barátkozó, rendszerint a külvilág felé forduló.

Forrás: http://outsider.reblog.hu/a-csend-ereje--szabadsagot-a-befele-forduloknak

Igen, ez vagyok én, egy introvertált ember. Ez nem betegség vagy valami szégyellnivaló rémes kórság, ez a személyiségem . Jobban szeretem a csendet, mint a hangoskodást. Csak akkor beszélek, ha van mondanivalóm, nem értem miért kell feleslegesen szót csépelni. Igen, sokszor arrogánsnak tűnhetek, mégsem tehetek róla, hogy jól érzem magam a saját fejemben és nincs szükségem üres , magvas gondolatok nélküli beszélgetésre, ahogy te sem tehetsz arról, hogy neked az elégíti ki a kommunikációs igényeidet. Elegem van a bélyegekből, nem vagyok félénk, sem szégyenlős, egyszerűen csak nem hasonlítok hangosabb embertársaimra. Megfigyelő a szerepem. Új helyzetekben , idegen emberek között előbb kívülről szemlélem a dolgokat és csak utána kezdek megnyílni. Nem vagyok antiszociális, szeretem a társaságot, csak nekem időre van szükségem ahhoz, hogy biztonságosnak érezzek egy bizonyos közeget. 

Örülnék ha végre nem piszkálnának már mikor csendben vagyok. Szeretek hallgatni másokat, miért akkora baj ez ? Ha komfortosan érzem magam egyes emberek mellett, akkor beszélek, sokat. És ez így van rendben. 

Introvertált vagyok, vagy félénk, vagy szorongó, vagy borderline vagy ki a fene tudja. Én nem szégyellem tovább  :)

Tovább